A héten elmaradt a tervezett bölcsődei beszoktatás, mert mindenki beteg lett, helyette itthon néztük 200-szor az Angry Birds-öt és a Verdákat. Amikor nem ez, akkor összevesztünk mindenen, én pedig az apaságom egyik csúcspontját éltem át, amikor öt szem földre hullott rizs után a gyerekek játékait egyesével hajigáltam be a szobába, fújtatva. Közben ellepett a meló, de mivel szerencsére (hupsz) a feleségem is beteg volt, ő tudott vigyázni a srácokra. Egy aszkéta vagyok, egy társas remete (muhaha), így a nehéz órákban a kevéske szórakozásom egyike az Apa Magazin utolsó körös átnyázalazása volt, hamarosan érkezik a következő szám.

Aki már megtette

Ami beszippantott és új pályára állított, az a Világevő Jókuti András írása arról, hogy elvitte a nagyobbik gyereket (3,5) Nápolyba egy 48 órás kulináris túrára. Attól most tekintsünk el, hogy a cikkben említett olasz ételnevek olvasásától nyelvismeret híján görcs állt a homlokomba, de amikor leírta, mi az, azt már értettem: tészták, pizzák és édességek. Ami jobban megfogott, hogy elment a gyerekkel két napra, és ezt olyan könnyedén, mintha mi mennénk le a piacra mazsolamentes kalácsért (máshol is büntetés a gyereknek, ha mazsola ér a tányérjához vagy a fogsorához?).

Ötkor indulás, kis repülőzés, szállás nem nyitott ki, semmi gáz. Szinte delejező a gondolat, hogy ilyen nyugisan is lehet, és a leginkább megdöbbentő talán az, hogy nem érzem távol magamtól ezt. Mi is toltunk már erősebb túrát a fiúkkal, és nem volt görcsölés és világvége, de ennyire mi sem voltunk nyugodtak. Izgatott pakolászás, alvás nélküli városnézés, kérdészuhatag a repülőn (előtte azért elolvasnám a gyerek repüléstani könyvét, hogy ne nézzek hülyén. Mint ahogy apám meséli mindig, hogy az orosztanár csak egy leckével járt a diákok előtt, de az elég volt). Szóval válaszolnék mindenre, nem néznék telefont, a gyerek pedig imádná.

2, azaz két fő

Gyerek, igen, egyes számban! Mert hogy ez időről időre foglalkoztat, hogy a srácok kis korkülönbsége ellenére (5 éves, 2,5 éves) is van némi nehézség a programokban, túrákban, utazásokban: a kicsi nem mindenre alkalmas, amire a nagy már igen. Vagyis egyik esetben a nagyot fogom vissza, másik esetben a kicsit erőltetjük túl. A gyakorlatban ennél sokkal jobban működik a családi élménygyártás, nagyjából felezzük a távot köztük, és

szerencsés módon többnyire nem az az eredmény, hogy a nagy unatkozik, a kicsi pedig félájultan zokog a fáradtságtól, hanem mindenki megtalálja magát a kirándulásokon.

Ehhez valószínűleg az utóbbi rugalmassága és edzettsége is kell, amit egyébként szándékosan fejlesztünk mini kirándulásokkal, kiszámítható alvásidőkkel és kommandósok ébren tartására szánt különleges szerekkel.

Szóval mi nem szoktuk külön mozgatni a srácokat, de ez sem igazságos, amire egy ilyen (szórakoztatóan és csábítóan megírt) olasz hétvége is rávilágít. Négyen nem tudunk most elszökni, Zsigmond pedig nem is bírná. Ketten pedig elmenni? Á, az milyen már?!

Legalábbis eddig ezt gondoltam! De a beszámoló meghozta a kedvem, hogy felmarkoljam a nagyot, és csak ketten elmeneküljünk a hamarosan hónapokra beszürkülő Budapestről. Ahogy a disclamerben is írja Jókuti, nem a szervezés és a luxus számít, hanem a közös élmény. És ha száraz tényekre fordítom az ő kétnapos túrájukat, látszik is: néhány óra repülés, 5-6 pizzázás, egy-két gömb fagyi, és egy habos tej. A valóságban azonban fantasztikus feltöltődésnek tűnik, amihez nyilván hozzátesz, hogy -ha a saját példánkból indulok ki- a nagyobbik nem bánja, hogy a kistestvér nélkül több figyelem irányul rá.

Apró bökkenő

Már csak a feleségemnek kell beadagolni a dolgot, hogy szükség van egy hétvégi szökésre, de ahogy mondani szokták, ő a hímtag rossz felére kerül. Marad az említett Budapesten, mi pedig kettesben járjuk a világot és tömjük magunkba az édességet valami kellemesebb klímájú városban! Jut eszembe, ez nem új ötlet. Annyi, hogy az eddigi tervek alapján én vagyok a testrész rossz oldalán, és Anya viszi Somát egy hétvégére. A házasságok általános és egyedi dinamikáját ismerve nehezen tartom elképzelhetőnek, hogy ennek a beszélgetésnek az lesz a vége, hogy mégis én megyek!

Ki hogy áll ezzel? Van külön program, vagy mindenki közösen utazik és kirándul? Az apukák, akiket a magazinba szoktam meginterjúvolni, vegyesen intézik ezt. Valaki azt mondja, együtt mennek mindenhova, más pedig azt, hogy ha a nagy már tudja nyomni a Kék túrát, és a kicsi nem, akkor csak a naggyal kell elmenni. Lehet itt okos az ember?

Fotók: www.freepik.com