Ücsörgök a bokáig érő széken, feszengek, a fél seggem lelóg, a másik fele meg görcsöl. Kint 32 fok, bent 42, majd leszakad az ég: kint 31 fok, bent 70. Egy ideje morzsinkálom a kezemben lévő jegyzetfüzetet, rá-rápillantok a telefonomra. Csak részben azért mocorgok, mert a plafonról lógó, horrorfilmes madárfészek a frászt hozza rám. Nem kihallgatáson vagyok, nem a pudingos-epres sütim receptjéért kínoznak (megj: puding, keksz és eper); szülői értekezleten ülök. Az igazgatónő beszédére térek magamhoz, aki épp azt meséli, hogy ne adjuk meg a gyereknek a babakocsi-kapu kódját, mert ki találnak szökni a kis szarosok. Nehéz elhinni, de eljött a nap, amit nem vártam: Zsigmond bölcsődébe megy!

Előző adásunkból

Gyors összefoglaló, ha most kapcsoltál ide. Egy évvel ezelőtt eldobtam a karrieremet, néhány hónap és bakugrás után pedig a feleségem visszament dolgozni, én pedig itthon maradtam az akkor egyéves Zsigmonddal, hogy alvásidőben szabadúszóként keressem meg, amit meg kell keresni. 2018 októberében, egy világos hétfő reggelen becsukódott a lakásajtó, én pedig itthon maradtam a világ egyik legelevenebb egyéves fickójával, és kezdetét vette életem legszebb éve.

Emlékszem, nem szólítgatta az anyját. Én is csak álmomban. Már nem tudom mit, de jót játszottunk. Volt kajánk, ettünk, néztünk egy kis Autókereskedőket, voltunk könyvtárban, meg őszi leveleket dobálni, és minden jól ment. A második napon omlottam össze, amikor egy délelőtt alatt mindenhova el akartam jutni, boltba, DM-be, hátizsákot venni. Már a készülődés is nehezen ment, egyre feszültebb voltam a rám váró temérdek feladat miatt, és már indultunk volna, amikor kiderült, hogy a kulcsom a feleségemnél van, vagyis nem megyünk sehova.

Összeomlottam. Mármint akkor úgy éreztem, hogy összeomlottam. Ma már inkább úgy látom, leckét kaptam abból, hogyan lehet szarul csinálni ezt a gyerekkel-otthon dolgot: túlvállalva, görcsösen, a gyerek érdekeit csak közepesen szem előtt tartva. Lassan tanulok, úgyhogy a következő hónapokban még néhányszor kaptam emlékeztetőt, hogyan ne csináljam. Ettől függetlenül nem voltam kezdő. Egy filmben nem Adam Sandler alakítana, ahogy komikusan kapálózok és öklendezek, miközben arcon fos a gyerek. De azért más egyedül maradni otthon, lekötni, fejlődni hagyni, etetni, itatni, és közben nem megbuggyanni (minden elismerésem az anyáké, és higyjétek el, jobban csináljátok, mint gondoljátok).

Porszívóügynök

Hirtelen Zsigmond nevét hallom a távolból, majd további 6 fiúét. Névsorolvasás. Ezen gondolkozom, ahogy átmegyünk egy kicsi, de szépen kifestett szobába, ahova a srácok járnak majd. A csoport rutinos bölcsis nénijét már ismerjük, Soma hozzá járt két évig, illetve rajta kívül még egymillió gyerek az elmúlt 40 évben, szóval jó kezekben lesz a gyerek.

Azon gondolkozom, mikor kezdett el Zsigmond takarítani itthon. Imád porszívózni, minden hétfőn felporszívóztunk -egy ideig-, és mindig ő zárt, legalább 15 percig porszívózott. Először csak a szőnyeget, de ha nem figyeltem, minden mást is: kanapét, játékokat, tévét. Próbálom segítség és fényképdátum nélkül meghatározni, mikor videóztam le, ahogy az ölemben ül, és evezünk a parkettán. Mintha az egy egészen másik szakasza lett volna az elmúlt egy évnek. Hogy mitől más, azt egyelőre nem tudom. Téli bezártság? Egy kis egymásra utaltság? Az újdonság varázsa? Tudtam, hogy csak egy évig tart a mi kis kalandunk, de azt is, hogy elég távoli, hogy meg tudjam élni az egészet. Tudtam, hogy véget fog érni, de akkoriban még egyszer sem jutott eszembe, hogy ez az állapot véget fog érni.

Felnézek egy nyilatkozatból, és épp arról van szó, mikor ér véget ez az állapot. „Ki mikor szeretne kezdeni?” -hallom a kérdést. „Mit szólnál a jövő szeptemberhez?” -szellemeskedek kínomban. A pálmafás pólóm a derekamig átizzadtam, a mellettem ülő anyuka pedig már öklendezik a lábam rugózásától, amivel ösztönösen nyugtatom magam. De minek is adjuk be egyáltalán? Mert ez neki jó lesz. Közepesen meggyőzve írom ezt, aztán megerősödök, amikor arra gondolok, milyen lenne, ha a bölcsődéhez képest hangyányit szigorúbb és nagyfiúsabb óvodával kezdene Zsigmond. Itt 11 másik kishaverral fog együtt, de még inkább egyszerre játszani, semmi kötöttség, semmit nem kell megtanulnia. A feleségem erre azt mondaná, hogy olyan mint velem. Hát a nénikéjét!

Mi lenne, ha…

A feleségem egyébként egyik este azt a blöfföt dobta be, hogy ha nem akarom bölcsibe adni a gyereket, akkor maradhat itthon. A fejemben azonnal megindult a szépiában forgatott zenés klip, ahogy újabb egy évig itthon vagyunk, havat lapátolunk, centiről centire haladunk az utcában, vagy ahogy sorban állunk a menzán (én állok, ő a játékokat dobálja, és vidáman nyerít).

Hajlamos vagyok a drámára a nagy pillanatok megélésére, de ha kicsit messzebbről nézem, így lesz jó. Zsigmond lassan két és fél éves, kipróbált helyre jár majd kipróbált emberekhez, sokat lesznek udvaron, ahol tucatnyi csörgő-zörgő kismotor és friss, árnyékos homokozó várja őket. Az a sok tudás, amit az elmúlt évben szerzett, az egy hónap alatt beérik, ahogy új játékokkal és új arcokkal játszik, és tovább nyílik számára a világ.

Neki jó. És nekem?

Én meg majd szépen megszokom az új helyzetet, kiélvezem majd, hogy nem csak alvásidőben fogok dolgozni, estére marad idő a feleségemmel beszélgetni, eljárhatok kvaterkázni az új és leendő ügyfeleimmel, dolgozhatok a figyelő nélkül, porszívózhatok bármikor, olvashatok és írhatok a parkban, újra tanulhatok nyelvet, futhatok, amennyit akarok, és talán egy kicsit szűnik az az agyam leghátsó, legeldugottabb részében fészkelő állandó érzés, amelyet általában szülői felelősségnek hívunk.

Addig viszont szomorú vagyok, néha megijedek, mert úgy érzem, elveszítem az igazodási pontom, a sürgető múzsámat, a társamat, a diákomat és a tanáromat. Ahogy eddig rettegtem, hogy egy nyolcórás munkában elveszíteném az itthon szerzett békémet, úgy rettegek, hogy az elválással elveszítem azt a különleges kapcsolatot, amit Zsigmonddal építettünk az elmúlt évben.