Legutóbb ott hagytuk abba az apás szülést, hogy a feleségem az első gyereknél újraforgatta az ördögűzőt, majd a szülőszobából kifele jövet azt hajtogatta anyósomnak, hogy miért nem mondta senki, hogy ez ennyire fáj. De az agy evolúciósan kidob dolgokat, mert ha nem így lenne, senki nem szülne második gyereket. Hát a feleségem elfelejtette, úgyhogy közel három évvel később újra becsattogtunk a kórházba. Itt viszont már nem volt üvöltözés és lebegés, amíg megjön a pap: úgy emlékszem vissza, hogy ez a csodálatos asszony, életem szerelme, egy szülőrobot!

*Megjegyzés: láttam nagyon szép fotókat a szülés utáni pillanatokról. Azok szerintem két héttel a szülés után készültek, egy erre a célra bérelt kórházi szobában. Ez nekünk nem jutott eszünkbe, ezért csak olyan fotónk van, amin az őrülttudós-hajú feleségem egy félig megpucolt narancsot tart a mellkasán, amit egyébként egy nagymama-hálóköntös fed.

Második kör

De kezdjük az elején. Soma 2 éves volt, épp akkor kezdett a bölcsödében, amikor eldöntöttük, hogy szeretnénk még egy gyereket. Olgi még otthon volt, hiszen beszoktatni egy kétéves gyereket a trópusi fertőzések osztályára (=bölcsőde) több idő, ráadásul akkor megengedhettük magunknak, hogy ne siessen vissza dolgozni (azóta fordult a világ, igaz, mama?!). Én egy szar helyen dolgoztam heti 50-60 órát, miközben rengeteg pénzt kerestem (ez is fordult azóta).

Azt a néhány percet átugorhatjuk, de azért a gyerekcsinálással próbálkozóknak elmondhatom a trükköt. Mindkét alkalommal nagyon szerencsések voltunk, hiszen mindkét gyerek a döntés utáni második hónapban megfogant. A titok az ovulációs teszt, ami talán nem olyan romantikus módszer, mint a nyulakra jellemző napi négyszeri szex, de nekünk bejött.

Óriási boldogság volt, amikor megvolt az első eredmény, onnantól ismét próbáltam óvni Olgit, de ebben nem nagy segítség a gyomron ugráló kétéves artista. De mivel egy gyereket még egész könnyű lepasszolni (főleg kettőhöz képest), sikerült kettesben eljutnunk néhány napra Spanyolországba. Jól tettük, azóta csak a Lidlbe tudunk elszökni néhány csodás órára.  

Az ijesztés

Minden rendben ment az első három hónapban, volt hányás, rosszullét, de karácsonykor jött meg a második genetikai teszt eredménye, ami szerint a 1 a 30-hoz az esélye, hogy a gyereknek valamilyen genetikai betegsége van. Azonnal lefőtt a kávé, rögtön görcsölni kezdtünk minden szaron, úgyhogy a terhes feleség idegesítéséhez képest nem is tűnt drágának a legkomolyabb genetikai teszt, amit általában külföldi laborokban vizsgálnak meg.

A téma kedvelőinek: egynapos ráncos csimpánztalp

A vidéki rokonlátogatást megszakítottuk, hogy Budapesten elkészüljön a teszt, majd egy hét múlva már jött is az eredmény, hogy minden rendben (illetve hogy ismét fiunk lesz). Ez így elmondva egyszerűnek hangzik, de elég sok idő kellett, hogy ezen az ijesztésen túljussunk.

Szerencsére így is ki tudtuk élvezni a 9 hónapot, a feleségem ugye otthon volt, ekkor már (még) gyerek nélkül, úgyhogy pár(száz) óra sorozatot megnézett. Én pedig nyomtam tovább a melót, majd eldöntöttem, hogy felmondok, hogy aztán további fél évig ott szerencsétlenkedjek.

***Ha többet akarsz látni a családunkból, pl. ahogy az utcán kiflit eszünk, mint a suhancok , akkor kövess Instagramon vagy Facebookon!

Az orvoshoz majdnem mindig együtt tudtunk menni, és az egyik orvosi vizsgálat közben találkoztunk egy régi ismerősünkkel, és ez meghatározó volt később. Ő épp a második gyerekét hozta haza a kórházból, és amíg a papírokra várt, gyorsan elmesélte, hogy úgy alakította a munkáit, hogy a szülés után 6 hónapig négyesben lehetnek otthon. Nagyon tetszett a dolog, és én is azt akartam, hogy ott legyek az első, különösen nehéz időkben, de tudtam, hogy nekem semmi esélyem.

Az életünk tehát egyszerre változott, és pörgött négyszeres gyorsításban a második terhesség alatt, amikor egyszer csak Olgi hívott a bölcsödei apák napjának délelőttjén, hogy elment a nyákdugó. Ez Sománál azt jelentette, hogy 3 nappal később jön a gyerek, vagyis onnantól a legmagasabb riasztási szint van érvényben. Na, további két és fél hétig nem történt semmi. Legalább volt időnk megszervezni a pontos felvigyázást, mert sejtettük, hogy nem lesz sok időnk az első görcsök után bébiszittert keresni. Olgi nővére nyerte a feladatot, úgyhogy ők onnantól felöltözve aludtak, a ház előtt mindig járt a motor a kocsiban, 12 különböző útvonalat dolgoztak ki, hogy a lehető leggyorsabban eljussanak hozzánk.

Így talán meglepő, hogy a bébiszitterkedéssel megbízott sógornőm a szülés harmadik órájában hívott vissza a túlvilági hangján, hogy ú baszki ne haragudj, elaludtunk.

Nem neheztelek rá, biztos vagyok benne, hogy volt egy nem regisztrált infarktusa, amikor meglátta fél ötkor a telefonján, hogy a 9. hónapban lévő húga 62-szer hívta 10 percen belül.

Amikor majdnem lekési az orvos

Merthogy a magzatvíz hajnali háromnegyed háromkor elfojt, és mi hozzáláttunk a szüléshez, illetve az ahhoz való tanúskodáshoz. Néhány -terhes asszonyhoz nem méltó- kifejezés után a feleségem visszahűlt szobahőmérsékletre, és felhívta a  tartalékos felvigyázót, a barátnőjét, Soma keresztanyját, hogy lenne egy kis feladat, aki nemrég ért haza a buliból. Nem sokkal később meg is érkezett, úgyhogy mi elindultunk a szolgálati helyünkre, a kórházba. A választott szülésznőnk sem vette fel a telefont először, de végül ő is csatlakozott hozzánk, olyan arccal, mint aki 40 óra ébrenlét után 3 percre elaludt a radiátoron (majdnem biztos, hogy így is volt). Mivel profi, ezt nem verte el rajtunk, segített, mint mindig.

Az események itt a négyszeres gyorsításból 16-szorosba kapcsolnak, ugyanis a kórházba érkezést követő órában már azért küzdöttünk, hogy az orvosunk megérkezzen a szülésre. Ő azonban nem érkezett, és kezdett nagyon kicsi lenni a szoba, amelyet a feleségem az első esetből tanulva példásan csendben használt. Annak ellenére is, hogy egy nagyobb köhögéstől megszülethetett volna Zsigmond, meg tudtuk várni dokit. Aki vagány bőrkabátját elhajította, majd mire az lezuhant az asztalra, már kezében volt az én második büszkeségem, Zsigmond. (Na jó, talán két percig repült az a kabát, de ennél tovább biztosan nem tartott).

6 óra 3 perckor (majdnem pontosan két évvel ezelőtt) kétszeres apuka lettem, és egy kicsit ismét (úgy mint Sománál) megszűnt a világ.

Elképesztően büszke voltam, és valahogy még teljesebb lettem. De hagyjuk is a picsogást, inkább térjünk vissza Olgihoz, aki elképesztő 9 hónapot nyomott végig, és azóta is nagyon hálás vagyok neki mindenért.

Már nem voltam finnyás

Kezemben egy vörös-lisztes bababurritóval ezek a gondolatok kavarogtam bennem, amikor a szemem sarkából észrevettem a szüléssel természetes módon együtt járó vért. És onnantól egészen más kezdett kavarogni bennem. Egy darabig bírtam, tűrtem, de végül át kellett adnom újszülöttemet. Amikor Soma született, egy kis levegőzés segített, a rosszullét hamarosan elmúlt. Meg hát nem is ájulhatok el 13 orvos és tanuló előtt életem egyik, ha nem a legfontosabb pillanatában?!

Na, a második szülésnél már nem voltam ilyen finnyás. Miután átadtam a kicsit, hófehér alapon zöld foltokkal lerogytam egy székre, majd


mielőtt csendben teljesen elhagyott az erőm, még kértem egy vese alakú műanyag fertőtlenítőedényt, majd miközben a feleségemet ,tették rendbe egy kimerítő szülés után, én gyengéden beleokádtam az edénybe.

Az összeszokott csapat azonnal tudta, mit kell tenni: kiröhögtek, hogy már megint szerepelni akarok, amikor Olgi kinyomott egy háromkilós gyereket.

Az első szülésnél az volt az egyik legfontosabb tanács, hogy nem kell a magzatvíz elfolyása után rögtön a kórházba rohanni, hogy a táskáddal a kezedben ücsörögj kétórát, majd további hatot feküdj egy vajúdóban. A második szülésnél pedig az a jó tanács, hogy nem érdemes tötymörögni, mert az általában sokkal gyorsabb. Ez nekünk nagyon jól jött, ugyanis a víztől a felsírásig nem telt el összesen három és fél óra.

Elképesztő meleg napok jöttek a szülést követően, minden fotón alsógatyában állok, mint egy útszéli melós, épp, hogy nincs felpödörve a hálós atléta a hasamra. Mégsem ez foglalkoztatott minket leginkább, és nem is az, hogyan tudja ötször összeszarni magát egyetlen éjszaka alatt. Hanem az, amin sokat gondolkoztunk a terhesség alatt: lehet-e ugyanannyira szeretni a második gyereket. Ahogy kijött, már tudtuk a választ: igen!