El akarom mesélni, milyen volt az elmúlt fél év munka szempontjából. Talán más is talál benne hasznosat, de én biztosan örülök, hogy össze tudom szedni a gondolataimat. Ez első részt itt találod. Most az jön, hogy mit akarok elérni a munkával, mitől féltem legjobban, és visszamegyek-e heti 40 órába, amikor mindenki bekerült a köznevelés rendszerébe, óvodába, bölcsődébe.

Ősszel volt egy kemény hónap, akkor 25 interjút készítettem 30 nap alatt, ami állandó pörgést jelentett. Feszültséget nem mindig, de az az időszak mindenki számára megterhelő volt, mert vagy interjúra szaladtam, vagy otthon írtam. De azért a melóért például nagyon jó pénzt kaptam, amivel visszakerült a kerékre a lánc, és a nyári hónapok alatt lassan elmuzsikált pénzt be tudtam hozni. Azóta nem kellett olyan melót vállalnom, amihez el kell mennem helyekre, és ez jól is van így, mert az nem fáklyás menet. Sajnos ez a létforma bányászoknak, postai alkalmazottaknak és egyetemi tanároknak nem járható, de ott meg van csomó olyan dolog, ami jobb, mint az én egyszemélyes digitális svájci bicskám esetében.

Mi a célom a munkával?

Az elmúlt években egyre erősebb volt bennem a gondolat, hogy több lábon kell állnom, hogy senkitől se függjek igazán.

Azt hittem, ha több főnököm van, valójában egy sincs. Nagy szart, ha több főnököm van, akkor több főnököm van.

Végső soron, kell egyáltalán cél? Meg kell élni. Oké-oké, de azt kevesebb pénzből is lehetne, és ha kétszer ennyit dolgozok, akkor sem lennénk milliomosok. Kevesebb munka, illetve pénz esetén sok élmény, utazás, kirándulás kimaradna, ezért elvállalom, csinálom. Sok érdekessel foglalkozom, és bár nem szívsebész vagyok és nem tízezrek életét változtatom meg, a megbízóim számára hasznos a munkám és jó vagyok benne. Annyit keresek, mint amikor stresszes vezetőként bolyongtam érdekek és mutatványosok között. Megvan az igényem a munkára, a termelésre, az alkotásra, és ezt meg is kapom.

[Itt egy gyors kitekintés: mindig figyelem a különbségeket a korábbi és a mostani helyzet között. Hogy amikor a feleségem volt itthon és én dolgoztam, mi ment másképp. Mivel én is keresek, sosem élhetem azt át, milyen valaki mástól anyagilag évekig függeni. A klasszikus családra gondolok, ahol apa keresi a pénzt a szülés után is, anya pedig otthon van és viszi a háztartást. A hazai családtámogatási rendszer is úgy van kialakítva, hogy a gyakorlatban az apához tereli a gyereknevelésért járó kedvezményeket. Ez a férj és a feleség teljes egyetértése esetén is azt jelenti, hogy anyának apától kell pénzt kérni, ami nekünk, még a korábbi években okozott nehézségeket, ezért mi is elkülönítettünk kosztpénzt. Bár visszagondolva, ez talán fontosabb, mint ahogy akkor láttam.]

Amitől féltem

Mindig az ügyfélszerzéstől féltem legjobban, hogy ki a franc akar majd velem dolgozni, honnan tudnak majd arról, hogy engem keresnek? Menjek smúzolni rendezvényekre? Készítsek 2000 névjegykártyát? Járjak gittegyletekbe, ahol talán jön valami meló? A megoldást még mindig nem tudom, de Visserre az elmúlt fél évben 60 percnél többet nem kellett fordítanom. Az az egy óra Ferivel volt, az Apa magazin főszerkesztőjével, és Dézivel a marketingről, akikkel lenyomtunk egy kávét, amiből végül ez a blog lett. Ezen kívül jöttek a megkeresések, néha segítségből, de többnyire teljesen piaci alapon. Két fix munkám is elment, azonban mindkettő után pár nappal jött egy másik, ami tökéletesen (volt, hogy forintra pontosan) pótolta az előzőt. Ekkora tervezhetőség nem elég egy hosszú távú vállalkozáshoz, de most örülök, mert működik. Zsigmond ősszel bölcsődébe megy, addig remélhetőleg nem kell ügyfelek után kajtatnom, és talán visszautasítanom se kell senkit. Így megmaradhat az egyensúly, vagyis annyit dolgozom, amennyit lehet: nem többet és nem kevesebbet. 

Vissza a gályára?

Miután a kishaver beszokott a bölcsibe, valószínűleg élénkebb nappali élet mellett több munkát is tudok vállalni. Terveim szerint utána is én leszek az ügyeletes, vagyis ha göthösek a srácok, én vagyok itthon, én tartok rendet, én mosogatok, és 4-re az óvoda ajtajában vagyok a két, elképesztő módon növekvő fiamért. Azzal egyelőre nem számolok, hogy visszamegyek 8-tól 5-ig dolgozni. Lehet, hogy később, amikor meguntam a szaunázgatást, írtam egy regényt, elkészítettem 10 folyóméternyi ónémet polcutánzatot és csokibarnára szoláriumoztam magam, nagyobb igényem lesz a fix munkaidőre, és keresek munkát. Egyelőre nem látom, mi az, amivel ennyi pénzt tudok keresni, ekkora függetlenség mellett. Ha nem pénzügyi krízis miatt vállalok feladatot, az talán ismét a közszféra lehet, bár az elmúlt fél évben nem égtek a vonalak, hogy dobjam a gyereket, és menjek vissza a rendszerbe vezetni, sündörögni és tanácsadni fekete mágia ügyekben.

Az első szakasz azonban még tart, vagyis Zsigmond itthon növekszik és fejlődik, nyáron másfél hónapra Soma is csatlakozik, amikor ha nem is kevesebbet fogok dolgozni, de többet nem szeretnék.

***Ha többet akarsz látni a családunkból, hogy mire használjuk a munkán kívüli időt, akkor kövess Instagramon vagy Facebookon!