Legutóbb arról írtam, hogyan került Zsigmond kórházba, miért köszönnek előre a mentősök, és mi van akkor, ha egy anyukát és egy apukát tesznek egy szobába.

Utóbbiról annyit kell tudni: semmi. Legalábbis nekünk. Az első két nap én voltam bent a kórházban, és bár megremegett a kéz, amikor a délutáni kétórás eltávom alatt megérkezett egy hölgy a szobába, végül arra jutottam, maradunk a tervnél, és én leszek bent továbbra is. Előtte megkérdeztük őt is, mit szól hozzá, de nagyon támogató volt. Nem is terveztem 300 grammos Omniát és cicanyelvet osztogatni némi plusz előnyért, esetleg saját szobáért cserébe.

A szobában egyébként négy ágy volt, 2 rácsos és 2 normál méretű, és a hajnal hármas érkezéskor nekem szegezték a kérdést: melyik? A zárható, vagyis (nekem) viszonylagos függetlenséget nyújtó rácsos ágy, amihez egy közepesen szar állapotban lévő pótágyat adnak? Ezen ketten kell feküdnünk, ha nem jön be a rácsos ágy. Vagy egy nagyot, amin együtt alszunk? Erről könnyen leeshet a gyerek, nem biztos, hogy tud velem aludni, és segítség nélkül nem hagyhatom ott a szobában. Ezeket persze csak utólag gondoltam át, ott kábé rögtön rávágtam, hogy a nagy ágyat kérjük, és legközelebb is azt választanám. A szobatárs tudott vigyázni a gyerekre pár percig, a feleségem is sokat volt bent, hogy engem váltson, bár egyszer majdnem összevizeltem magam a várakozás közben.

Az osztályon mindenki cuki volt, amire a feleségem azt mondta, hogy persze, hogy azok voltak!

Rögtön kihúztam magam, felvettem az önelégült mosolyomat, azt hittem, hogy azért „persze”, mert jóképű vagyok. Gyorsan leforrázott, valójában az elesett apukán akartak segíteni. 

Szerintem meg csak irigy, mert ahogy ő mondta, hozzá két szót se szóltak.

A gyógyulás az első

Alapvetően jól vettük az akadályokat, de Zsigmond érzékenyebb lett a kórházban. És baszki, azóta még inkább. De a lényeg, hogy bármilyen nyűgös a gyerek, bármilyen fáradt, a gyógyulást kell szem előtt tartani. Ezért fértek bele a félórás youtube-partik, és ezért nem vicceltem, amikor az etetés-itatás jött. Zsigmondnak naponta hatszor kellett sós vizet inhalálni egy zúgó gépből, ami nem nagy öröm egy másfél éves gyereknek. Rengeteget kellett innia, mert az oldja a letapadt taknyot, és nem nem szárad ki.

Ezek nélkül sokkal lassabban gyógyul a gyerek, arról nem is beszélve, hogy vannak egyéb teendők is. Például kiszívni az összes tudást az ápolókból a gyógyszeradagolásról, opcionális eszközökről és egy csomó dologról, amit maguktól nem mondanak el. Nem kell mindenkinek az agyára menni, de ha nem tudom, hogyan kell beadni, mikor kell menni és mikor érdemes, akkor megkérdezem tőlük és csinálom. Nem mondanak el mindent, sok dologra magamtól kell rájönnöm, mivel nem mindenki azzal van elfoglalva, hogy értettem-e elsőre, amit mondtak a fali orrszívó működéséről, vagy egyáltalán elmondták-e. A gyógyulás nem játék. Persze nekem szerencsém volt, Zsigmond úgy itta a vizet, mint a gödény, de az inhalálást ő sem szerette.

Nem mindenki szerencsés

Összességében sokkal jobbak a mostani tapasztalatok, mint a gyerekkori emlékek, de attól még borzalmas látni, ahogy egy kétéves gyerek beesett arccal, kezében kanűrrel fekszik, és bár mosolyog, rohadtul nem jó neki. Arról nem is beszélve, hogy valójában a bekerülésünk után egy-két órával már sokat javult a helyzet, és később sem romlott. Zsigmond végig jókedvű volt, előadtuk a szokásos műsorainkat, az orvosok és ápolók pedig a tenyeréből ettek a jópofa párosnak. Könnyű az élet!

De azért hallottuk azokat is, akiknek kevésbé vidám volt az ottléte, illetve a folyosó túloldalán van a koraszülött osztály, ahol néhány éve egy kedves barátom fia is feküdt. Elismerésem mindenkinek, aki minden nap el tudja viselni azt a fojtogató nyomást, ami a beteg gyerekek körüli felelősségből fakad, legyen az orvos, ápoló vagy maga a szülő. Mi nagyon szerencsések voltunk, épp ezért nem is voltam biztos, hogy megírom a kórházban töltött 3 napot, hiszen ez semmi. Jött és ment. Végül mégis megírtam, és pont a fenti barátom mondta a legnehezebb napokban, amikor mindig mentegetőztünk, hogy a problémáinkról beszéltünk, amikor a fia hónapokig élet és halál között volt. Mindig azt mondta, mindenkinek a saját problémája a legnagyobb. Én meg azt mondom, tudni kell, hogy vannak sokkal rosszabb helyzetben lévő emberek. Erre sajnos gyorsan emlékeztet egy kórházi gyerekosztály. 

***Ha többet akarsz látni a családunkból, például mekkora háztartásikeksz-rajongók vagyunk, vagy mit kezd egy négyéves gyerek egy hangtorzítóval, kövess Instagramon vagy Facebookon!