Azzal, hogy én vagyok itthon, apaként házimunkát végzek. Ellátom, csinálom, mert szerintem ez a normális. Ettől nem nő vaginám, és a feleségem se mustárfoltos atlétában morog a vacsoráért.

Például még mindig ő főz nekünk ebédet, mivel a javaslatára dobtuk a rendelős étkezéseket. Óriási szerencsém van vele, mivel nagyon jól főz, változatosan és szívesen. Így ez nagy valószínűséggel marad is az ő feladata, mert bár szívesen főzök, szívesebben foglalkozok süteményekkel.

Egy habkönnyű Macron macaron, nyers zab kurkumával és sztíviás rántott tök, ahogy a nagyi szereti! A túrót! Egyszerű süteményeket csinálok, meggyes piskóta, almás pite, ilyesmi. Két órán keresztül leköt, a végén pedig a 60 százalékát én eszem meg. A feleségem persze annak örülne, ha paprikás krumplit és anyukám húsgombócát tanulnám meg, engem viszont egyrészt a különlegesség szórakoztat, másrészt szeretem a süteményt. Arról nem is beszélve, hogy ha egy nehéz süteményt rontasz el, kisebb a bukás, mintha egy pofon egyszerű, alap ételt.

Gyakran járunk Zsigmonddal DM-be (a feleségem szerint már-már anyukás mértékben), és ezzel kapcsolatban több dolgot is észrevettem magamon.

Egyrészt valamiért megnyugtat, ha 200 mosásra elegedendő öblítő van itthon, másrészt elfogadtam, hogy a nagybevásárlás nem a vége valaminek, hanem csak egy pillanatnyi állapot.

Egyetlen békés perc, ami után azonnal fogyni kezdenek a készletek. Ezek apróságnak tűnhetnek, és valószínűleg azok is, nekem viszont azt az érzést adják, hogy rendben tartom a lakást, rendben tartom a gyerekeket, és végső soron az életünket is.

Mosogatni eddig is szerettem, de annyira azért nem, hogy csináljam is. Büszkén mutogatom, hogy pár hete elkezdett száradni és repedezni a bőröm. Ez a házimunka is teljesen kikapcsol, összesen két agysejtem dolgozik, üvölt a rapzene (meg néha Zsigmond), és ilyenkor megszűnik a világ. Összepakolni, rendet csinálni pedig naponta egyszer szoktam, mielőtt a feleségem hazaér:

Nem kerítek nagy feneket a dolognak, nem tupírozom fel a hajam, nem veszek fel ünneplős otthonkát, és nem készítek velkám-mohítót, de valamiért úgy érzem, fontos, hogy amikor hazaérnek a nagyobbik gyerekkel, rendben legyen a lakás. Azt akarom, hogy lássa, boldogolunk.

Aztán persze a srácok két perc alatt ledobják a hidrogénbombát, előkerül az összes mágneses betű, a széttépett újságlapok és a 2000 kisautó, amiből mindössze 3 darabbal játszanak. 5 percig, mert utána a fejemen ugrálnak.

A mosást már magabiztosan hozom, ráadásul Zsigmond is kitanulta a mesterséget, így az első szóra érkezik és nyomja az indítás gombot a mosógépen (és menetrendszerűen megijed, amikor néhány másodperccel később hangosan szívni kezdi a gép a vizet). A teregetés is megy, mivel a feleségem 3 havonta megdicsér, hogy el sem hiszi, milyen szépen teregetek! Azért 3 havonta, mert szerintem kitapasztalta, hogy ennyi idő alatt kopik az üres bókjának a hatása, ennyi idő alatt újra megunom a teregetést. A vasalást viszont nem csak hogy nem én csinálom, de kifejezetten magának kérte. Felőlem!

Rend a lelke mindennek, ezért a kicsivel bevezettünk a nagytakarítós hétfőt, a hétvégi pusztítás után porszívózunk és felmosunk. Zsigmond imád porszívózni, 30 percet bármikor eltölt ezzel, a felmosást viszont a délutáni alvás alatt szoktam megejteni.

Ilyenkor mindig kellemes, iskolai tisztítószeres felmosószag terjeng a lakásban, én pedig a kanapéra felrakott konyhásnéni+gladiátor-szandálban olvasom a Burdát.

A takarítás-üzemeltetés mellett nagy öröm, hogy az ezer éve halogatott, vagy megcsinálni sem remélt dolgokkal is haladtam. Például rendbe raktam a lefolyót, amivel hónapokig küzdöttem korábban, felragasztottam a leesett csempét, újrakentem a konyhapultot, és végre felfúrtam a függönytartókat. Összességében úgy érzem, hogy irányban vagyunk, és ez jó érzéssel tölt el.

***Ha többet akarsz látni a családunkból, például ahogy Zsigmond viszi le a szemetet, vagy ahogy tönkretesszük a felcsiszolt pultot, kövess Instagramon vagy Facebookon!