Eddig is voltak csapatmozgások sátoros ünnepek alkalmával, jöttek vendégek, de mindig a felnőttek hozták a gyerekeket, nem pedig fordítva. Ez pedig egészen új helyzet.

Egy hálózatkutató a phd alapjait le tudja rakni egy ilyen zsúrt követően. Apukák gyakran enyhe versenyt rendeznek intellektuális, gazdasági, testi erő vonalán, anyukák pedig a szokásos éles nyelvüket tompítva mosolyogva csevegnek a gyerekekről, óvónénikről, munkába visszatérésről, sorozatokról. Aztán jön az első 12 üveg bor és a Lánchíd brandy, és fordul a dolog: apukák teljes egyetértésben énekelnek Queent, anyukák pedig szóban mindenkivel felmossák a padlót, akit csak ismernek.

A bulihoz kezdésként kellett egy névsor: én szeretek embereket meghívni, de akár a lakás, akár a felügyelet korlátozottsága miatt nem tudtunk egy egész ovis csoportot meghívni, ezért szűkíteni kellett. A viplistás srácok mind nehézfiúk voltak, ezért tanácsot kértem egy nálam rutinosabb apukától, hogyan hívjak meg renitens arcokat, akik várhatóan felgyújtják az ágyat, padlószínűre festik a legót és szétszórják, majd elállítják az összes órát öt perccel, ezzel csökkentve az ünneplést. Azt mondta, amit ő is látott:

először hívj meg mindenkit, és aki hülye, az jövőre nem jön.

Spoiler: mindenki jöhet jövőre. Mivel mindenhol a bonyolultságot keresem, nagyon örülök, ha egy ennyire egyszerű, de működő tanáccsal találkozom. Meg is hívtuk a srácokat, plusz az egyébként is ismert és bejáratott testvéreket, és persze a szülőket. Összesen 8 szülő volt (mindenki házas, ez konzervatív környék), és ezzel megegyező számú kiskorú, korban 14 hónap és 7 év között szóródva.

Étellel is kellett szolgálni, mert kultúrlények vagyunk. A feleségem kitalálta, hogy készít 4000 darab szendvicset, fejenként. Rendelni nem akartunk ilyesmit, mert az percek alatt megszárad, ami nem zavarna a harmadik találkozón, de az első bulin még vissza kell fognunk magunkat. Készültek a szendvicsek, fogyott a feltét, gurult a sajt, én pedig a környéket vadásztam tálcák után, többek között az egy megállóra lakó keresztanyunál. Mert nem csapjuk ki csak úgy a pultra a vajas kenyeret! Ehhez nekem mindig is kevesebb érzékem volt, a kereséshez több, ezért nekem jut a kulimunka.

A feleségem 30 perccel a grand opening előtt jött rá, hogy 3 óriáspizza tökéletesen elég lett volna. De tényleg, olyan volt a tekintete, mintha akkor ébredt volna egy hosszú, pizzafutároktól mentes álomból.

Ezek a gyerekek nem a földre ülnek, de mivel korábban nem volt családi napközink, csak két gyerekszék volt. Ezért az áruházból rögtön átgurultunk a takarítás miatt kezemben lévő Zsigmonddal az Ikeába, ahol vettünk két széket, amit persze össze is kellett rakni.

A zsúr persze jól sikerült. Az apukák nem rendeztek négyüteműfekvőtámasz-versenyt (így kell írni, komolyan!), az anyukák pedig nem köptek savat a pletykálkodás miatt. Helyette volt sok játék, jó kaják és hangulat.

Ez fontos, mégiscsak jó benyomást akarunk tenni a gyerek barátaira, legyenek visszajáró vendégek, mert ez a fiúknak és nekünk is fontos. Ők közösségben nőnek fel, találkoznak konfliktusokkal [egy ideje tervezem a Bevezetés a tulajdonjogba – játszótéri jogesetek kétéveseknek című kiadványt], megszokják, hogy az ember önmagában lehet bazi okos, de dolgozni és élni csapatban kell. Mi pedig egy kicsivel kevésbé vagyunk nyugdíjasok, és van egy kis idő barátkozni, nem csak a gyerekek vagy a pénz után szaladunk.

És amire rájöttem:

  • nem izgulom túl: ha jól érezzük magunkat, mindenkinek jó, ha feszengünk, mindenki szomorú
  • nem mi sütünk: többe kerül, mintha mi csináljuk a kaját, de így nem fogunk egész nap kenni, főzni, sütni, és nem üvöltünk a gyerekeinkkel és egymással
  • hála: mindig van egy anyuka/apuka, aki teljesen magától leveti magát a szikláról, és felügyel 4-8 gyereket, akik így nem csak életben maradnak, ami egy jó zsúr ismérve, hanem jót is tudnak játszani
  • figyelek a többiekre: ez már nagyon személyes, de többnyire feladatomnak érzem a közösség szórakoztatását. Ami általában jól is megy, viszont így nem tudom meghallgatni a többieket, márpedig tök érdekes, hogy a többi anyuka és apuka mit lát a gyereknevelésről, ugyanarról az oviról, a környékről, hogy eszi-e a fikáját a zöldségesnél a srác, és hogy mikor lesz már végre rendben a játszótér. Ezekkel az emberekkel többet találkozunk, mint a gyerekkori barátainkkal, ezért mindenképp érdemes normális viszonyt fenntartani, még ha 30 plusszosan már nem is úgy megy a kapcsolatteremtés, mint a Filléres borozóban, amikor 25 forintért ittuk a fröccsöt az arra érdemes kultúrközönséggel.

 

Te hogy állsz a zsúrokkal? Melyik vagy: a sarokból mosolygós, vagy a bölcs, aki tanítja a többieket? Esetleg te vagy a hős, aki önként eljátszik a srácokkal? Vagy nem így kell írni, hogy négyüteműfekvőtámasz-verseny? Írj, kommentelj, vagy csak üvölts rám, ha látsz az utcán, én pedig igyekszem nem elütni téged ijedtemben!