Legutóbb arról meséltem, hogyan bújt elő az ötlet, hogy én maradjak itthon a srácokkal, hogy mit szólt a feleségem ahhoz, hogy visszaküldtem a gladiátorarénába, és végigboroztam egy nyarat, amíg a srácok a felfújható medencében pirultak.

Oké, valójában belefutottam egy karriercsapdába, öt éven belül már másodjára. Közben nem tudtam beilleszkedni, ami nem feltétlenül a munkahelyek problémája volt, ráadásul kényszeresen aggódom amiatt, hogy nem tudok elég (minőségi) időt tölteni a gyerekeimmel, és nagyon hiszek abban, hogy a srácok első négy éve meghatározó a későbbi fejlődésükben. Arról nem is beszélve, hogy a feleségem néha, tényleg nagyon ritkán, arról beszélt, nem bánná, ha bemehetne egy helyre, ahol mérhető lenne a teljesítménye, felnőtt emberekkel beszélgethetne, felnőtt dolgokról, és ritkán dobálnák meg duplóval és rizzsel.

Ez mind-mind tolt afelé, hogy maradjak itthon, keressek egy kis pénzt, és akkor minden a helyére kerül: Soma óvodában, Zsigmond kétéves koráig itthon (tudom-tudom, de mi azt szeretnénk, hogy addig velünk legyenek és velük legyünk), Anya hatórában dolgozik, Apa pedig otthon ír, amikor a gyerekek alszanak.

De jól ment, milyen egyszerű, igaz? A nagy szart.

Az utolsó napokig vártam a munkát, toltam a döntést, és nagyjából másfél hetente változott meg a véleményünk arról, hogy mi lenne a legjobb a családnak. Boldogan éhen halni egy városszéli albérletben? Eladni a lelkem a Patásnak, és abból venni egy hároméves Mondeót, amivel lejárhatunk horvátba? Elindulni egy új úton, aminek a vége az előző kettő valamelyike? Ráadásul gyakran nem voltunk szinkronban a feleségemmel, és ezek a hónapok megpróbálták kikezdeni a páncélt, amit előtte nem sok minden karcolt meg az előző 10 évben.

Végül az idő megoldotta a kérdést: pénz kellett, nekem nem volt munkám, a feleségemet pedig várták vissza, úgyhogy ez el is dőlt. Nem találtam meg az álommelót, ráadásul a feleségem egy kicsit vissza is akart menni, így itthon maradtam, legalább 12 hónapra.

Két hónap alapján már fel tudom tenni a kérdést: megérte? Minden perce. Most újra írok és kommunikációval foglalkozom, többnyire már nem napszámosként, miközben mindent látok a srácokból. Buktatók akadnak, ráadásul csak két hónap telt el, de egyelőre karrier és család irányban, az egyensúly törékeny.

Még nem vagyok nagybetűs Sikerember, aki művházakban ad elő homlokra ragasztott mikrofonnal, és nem is erről mesélnék többnyire, de az biztos, hogy egy-egy döntést könnyebb meghozni a vállalkozásban, ha tudom, hogy azért kell a nehezebbet választani, azért kell jobban és gyorsabban csinálni, hogy tényleg a gyerekekkel tudjak lenni.

Ennek a 12 hónapnak a történetét olvashatod hetente, ami kábé terápiás dünnyögés, valami olyan, amitől elhiszem, hogy ura vagyok a helyzetnek. El fogom mesélni, hogyan torpedózta meg Soma (4) a születésnapomat, hogyan próbálta kinyírni Zsigmondot a Bogyó és Babóca, és még ki tudja mit, ami még csak most jön.

Ami ennél is fontosabb, hogy tudni akarom, nektek mi jár a fejetekben. Ti is bevállaltátok az otthon maradást? Gondolkoztok rajta? Van egy barátotok, aki néha ezzel álmodik, de nem mer róla kérdezni? Egy picsogó 30-as kamasznak gondoltok, aki képtelen beilleszkedni a munkaerőpiacon? Mondd el, szólj hozzá, írj rám facebookon és csevegjünk, írj rettentő hosszú és tagolatlan emailt, én pedig figyelek majd, mert ez közös kaland lesz!