Mondanám, hogy mindenki ezt kérdezi, de valójában senki. Ez vagy azért van, mert közléskényszerem van, és minden kérdésre válaszolok azelőtt, hogy feltennék, vagy azért, mert nem merik megkérdezni, annyira elítélik.

Talán egy kicsit mindig vágytam rá, hogy én legyek itthon, el is képzeltem a kellemes sétákat az akácfák árnyékában, külpolitikai cikkek emésztése, szépirodalom kulturált fogyasztása, vagy csak egy félórás apukaalvás. Igazán fél évvel ezelőtt kezdtem el gondolkozni rajta, amikor egy állami cégnél voltam felsővezető, tolóajtós céges kocsival, de nem működött, ezért a próbaidő vége előtti napon felmondtam. Mármint a munka nem működött, a tolóajtó kiváló volt.

Ha jobban belegondolok, a döntés előtti év is ebbe az irányba vitt, már 2017 őszén olyan munkám volt, hogy meg tudtam oldani, hogy otthon reggeliztem a srácokkal, délben hazaszaladtam, délután 4-kor pedig már együtt kávéztunk. Dolgozni azért kellett, de egy részét meg lehetett oldani éjjel. Ráadásul a meló miatt vidékre költöztünk pár hónapra, ahol nem ismertünk senkit, így tényleg csak magunk voltunk. A szülés után itt rázódott össze a csapat, és ez nagy érték volt.

Amikor ez véget ért, három hónapig itthon voltam a feleségemmel és a kicsivel. Egyre többet kommunikált, jól megvoltunk. Ráadásul a gyerek is jófej volt.

A kicsi első évéből legalább fél évet ébredéstől altatásig vele voltam, a nagyot pedig én hoztam és vittem bölcsödébe, akár gyalog, minden megállóban és megállóhelyen várakozva, akár szánkóval, amikor havazott.

Minden nap a feleségemmel ebédeltem és kávéztam, és bár biztosan lesz még olyan időszak, amikor ez nem öröm, hanem bánat lesz, de nagyon élveztük ezeket a hónapokat (persze az agyára mentem, de ez az ő baja).

A fent említett vezetői munka viszont nagyon kellett, mert előtte évekig dolgoztam hasonló munkakörökben, és nem igazán hittem abban, hogy lehet ezt másképp is. Rohanás a presztízsmunka után, igazodás, furcsa elvárások, egy férfi nem hagy ott egy valag pénzt, csak mert játszani akar a gyerekekkel. Elvállaltam hát a melót, de azt hiszem, nem tudtam igazán visszarázódni a gyeses apuka létből. Több ok miatt végül otthagytam az egészet, ráadásul úgy tudtam, egy hét, és jön egy új, jobb meló. A feleségemnek már ekkor megemlítettem, hogy ha ő amúgy is vissza akar menni 4 otthon töltött év után, maradhatnék én Zsigmonddal, az akkor már egyéves kisördöggel. A konkrétumokat hagyjuk, a lényeg, hogy pár napig nem volt megterhelő a beszélgetés, mert nem volt. De nem is volt akkor igazi súlya az ötletnek, mert ugye kanyarban volt az Az Állás, Ami Mindent Megold.

Végül három hónapot vártam, mire beláttam, hogy nincs új meló. Nem hívtak, én pedig nem kerestem eléggé. A három hónap viszont csodálatos volt. A srácokkal nettó másfél hónapot töltöttünk vidéken a szüleimnél, faltam a könyveket, és vettem a kertbe egy függőágyat 2.222 forintért, ami életem egyik befektetése volt. Nappal játék és ázás a felfújható medencében, megtanultam 15 dalt, amivel Zsigmondot álomba tudtam hipnotizálni, este pedig ültünk a tábortűznél egy üveg Spumantéval a pennyből. Alvásidőben és éjjel pedig elkezdtem újra szövegírással és újságírással foglalkozni, ezt csináltam 8 évig, két állásban, mielőtt elmentem vezetni, ami jobban passzolt az eredeti, jogi végzettségemhez.

Szóval azért maradtam itthon, hogy jövő nyáron ihassam az ócska habzóbort? Lényegében igen. De a következő részben mesélem el, mert megunjátok! Inkább írjatok, nektek is volt már olyan, hogy tele lett a zsákotok, és azt mondtátok, maradok otthon a gyerekkel és kitalálom magam? Nem? Akkor azt írd meg!