Nagyon kicsi az esélye, hogy ez a kérdés a gyerekről szóljon. Inkább úgy kell feltenni, hogy a szülő szerint mi kell a gyereknek? Ugye, hogy más?

Mielőtt tovább megyünk, próbáld meg elképzelni, hogy nálatok a pároddal ki melyiket választaná: élmények vagy kiszámíthatóság? Igazán hervasztó a kolbászkészítés mellett a világ másik legszebb dolgát (ti. gyereknevelés) számok és modellek alapján vizsgálni, de a kérdésem pusztán arra vonatkozik, hogy miből kell több a gyereknek: nyugalomból vagy ingerből?

Nálunk egyszerű a válasz, még ha nem is mérhető: a feleségem kiszámíthatóságot akar a gyerekeknek, én pedig élményeket. Persze ő is szeretné, ha csodás gyerekkoruk lenne, és szerintem is fontos, hogy minden nap kb. ugyanakkor aludjanak, és hogy négy-ötször egyenek változatos ételeket, de a gyakorlat már korántsem ennyire egyszerű.

Az egyik véglet a babazenére gőgicsélő gyerek (és szülő), aki szinte vegetál a lakásban, négyévesen babakocsival megy a heti egyszeri sarki zöldségeshez, ami után két napig rottyon van a szülő az izgalmaktól.

A másik szélsőség a csapzott, taknyos orrú, szomjazó gyerek, aki egyetlen nap alatt örökbefogad az állatkertetben, Balatonfüreden kájtozik és sípot farag a hortobágyi pusztán. Este pedig fagottórán teljesít, mozog és szórakozik.

A valóság a kettő között van, de nem mindig könnyű eltalálni az arányokat. Én például heti rendszerességgel tartok kínzó túrákat, ahol Zsigmond (1,5) kemény kiképzésen vesz részt. A vége az, hogy nincs uzsonna, viszont fél 2-kor ebédelünk, úgy, hogy nem volt délelőtti alvás. Ez biztos, hogy nem az ő érdekeit szolgálja, hanem az enyémet. Méghozzá azért, mert így tevékeny a délelőtt, el tudok menni a bankba-zöldségeshez-boltba-DM-be, vagyis hatékony vagyok.Amíg a feleségem egyedül volt otthon egyik-másik gyerekkel, inkább a nyugalom és a kiszámíthatóság volt az elsődleges rendezőelv. Legyen játék, napi két alvás és öt étkezés. Nálam napi egy túra van, a munka miatt pedig néha igazán bonyolítjuk a csapatmozgásokat: Zsigmonddal felvesszük Somát az óvodában, utána lesétálunk oda, ahol a feleségem leszáll a villamosról munka után, ők hazasétálnak, én meg megyek megbeszélésre vagy interjúra. Aki nem folytat napi szintű küzdelmet az idő/eredmény hányadosával, az talán nem is tudja, hogy mennyire lehetetlen dolog két gyerekkel mindenhova mindig odaérni. Ráadásul nem te döntesz arról, hogy melyik programra érsz oda és melyikre nem, nem számít, mennyit készülsz, mennyire készíted a gyerekeket, mert ha lebetegedik valamelyik, vagy nem jár a villamos, akkor improvizálni kell.

Onnantól a sors kezében vagy: egy bekötött szemű csimpánz ablaktalan szobában kockázik a családtagok életével, miközben Enyát hallgat.

Mindenről úgy tudom, hogy fél órával kevesebb időbe telik, mint valójában. Csúnyán alulbecsülöm a programokhoz szükséges időt, ami – ha alaposan magamba nézek- azért van, mert szeretnék sok élményt adni a gyerekeknek, másrészt úgy tudom, hogy képes vagyok egyszerre mindent csinálni. Az élmény még csak-csak megy, a mindenhatóság viszont nem.

Talán ezt a legnehezebb elfogadni: nem lehetek egyszerre milliárdos vállalkozó, tökéletes férj és apa, valamint kipattintott, hatdiplomás, heti ötöt futó atléta.

A triász ismert: ha a pénz után szaladok, kevesebb idő marad a srácokra és a feleségemre, és pusztul a lakás, aminek a rendben tartása legalább részben az én feladatom. Többet vagyok a családdal? Mehetünk lakni a nagyszülőkhöz a kisszobába, és takarítani ott is kell valakinek. Pénz és otthonosság? Áh!

A lényeg az, hogy akkor kezdenek elszaródni a dolgok, ha nem jó, hanem tökéletesen akarom csinálni az apaságot. Jön a görcs, és jobb akarok lenni mindenkinél, ha másoknak akarok bizonyítani, ha nem hiszek benne, hogy amit adunk és adok, az elég a fiúknak.

A feleségem szerint túl sokan okoskodnak és bloggerkednek, ezért nem tanácsot adok, hanem elmondom, mire jöttem rá:

  • Úgyis több idő elkészülni, mint hiszem, ezért mindig több időt kell hagyni, mint a legrosszabb eset.
  • Úgyis pelenkát kell cserélni: valld be, veled is előfordult már, hogy a gyereket szuszpenzorban vitted valahova, mert sietned kellett!
  • Vigyek magammal innivalót a gyereknek: elég alap dolog, de a gyerek nem együttműködő, amikor épp kiszárad.
  • Én veszem fel utoljára a kabátot, és én veszem le először! Egyszerű, úgy mint a repülőn, ha elszökik a levegő; ott is nekem kell először felvenni a maszkot, mert a földön ájultan fekve nem vagyok hasznára a gyerekeknek.